2. fejezet

Még mindig nem akar kivirulni az ég. - pont ezen gondolkodom mikor a telefonom jelezte, hogy e-mailt kaptam.Lassan vánszorgok oda mikor Nina úgy dönt akadály pályát csinál nekem, hogy kondiba tartson a drágám. Elkezd cikázni a lábam körül és majdnem orra is esem sikeresen. Keservesen szuggerálom a telefont de az csak nem akar ide lebegni hozzám, sajnos én nem tudok tárgyakat mozgatni.Vannak érzők akik szakosodnak még a képességük mellett valamire de velem ez még nem történt meg, szóval tovább kell küzdenem az álnok döggel.

De győztem! Elértem az asztalig!

Az üzenet a főnöktől jött:

Scarlett, tudom, hogy nem vagy oda a fotó sorozatokért de kérlek, menj el holnap a stúdióba! Ne már, hogy csak te hiányozz a csapat fotókról mikor 5 ország életlátója végre egy helyen van! Azt nem mondhatod, hogy nem biztonságos úgy fogják őrizni a helyet mintha az elnök menne látogatóba valahova.

Tudod ez milyen szenzáció ugye? Tudod, hogy ezzel mennyit kereshetünk, ugye???

Az újság írót megértem, túl indiszkrét volt, elszaladt vele a ló, nem kérek tőled másik interjút csak menj el holnap a stúdióba. Kérlek!

Robert Allington

És volt olyan kedves csatolta egy dokumentumban kik is lesznek ott pontosan:

Jordan Wells, Amy Hudson, Kyra Parker, Daniel Bell és Owen Brent.

Ez volt az a pillanat mikor a telefon elkezdett kicsúszni a kezemből és leültem a legközelebbi fotelba azon nyomba mert a lábaim felmondták a szolgálatot.

Owen. De régen is láttam! Nagyon régen...

Vajon mit fog szólni ha meglát? Elfordul vagy megölel? Rám mosolyog vagy semmibe vesz?

Egyszer barátok voltunk, nagyon jó barátok. Mindent elmondtunk egymásnak még a legféltettebb titkainkat és a legszégyenteljesebb tetteinket is. Együtt mászkáltunk minden hova, úgy össze voltunk nőve, hogy nem egyszer hitték rólunk, hogy járunk. Párszor ki is használtunk különleges kedvezményeket. Nagyon jó buli volt! Olyan jó volt minden, szinte már tökéletes de aztán vége lett a szép időknek. 

Meghalt az anyám. Én pedig megváltoztam, felébredt az erőm második fele is.

Elvileg két Életlátó egymással szemben kioltja a másik erejét, egymásba nem látunk bele. De én ugye megváltoztam csak még akkor nem tudtam miben. Aztán Owen  átjött és átölelt vigasztalás képen majd mikor Owen a bőrömhöz ért elözönlöttek az érzései, annyira intenzív volt az a rengeteg szeretet, sajnálat amit épp érzett, hogy fulladoztam a karjaiban.Majd jött az égető érzés, aztán a képek.Minden ami ő volt már bennem is élt. 

Lelkileg összetörtem akkor és a rengeteg érzés hatására el is ájultam. Örömmel fogadtam a jól ismert sötétséget.

Apámat nem ismertem, anyám nevelt fel, ő tanított meg, hogy használjam a képességem vagy, hogyan zárjam el az elmém ha már egyszer átjöttek.Csinálnom kellett az elmémben egy kastélyt masszív falakkal ami mindent benn tart. Megtanultam ki szűrni dolgokat, keresni és keserves munkával megtanultam nem kimutatni minden egyes érzést ami átsuhan rajtam.

De hirtelen mindez semminek se tűnt mert már akit a legjobban szeretek az se érhet hozzám. Össze törtem. Ő volt az utolsó menedékem és most az is leomlott.

19 éves voltam. Csak búcsú levelet hagytam amiben leírtam neki mindent és egy szó nélkül hagytam el kicsiny városom.

Akkor költöztem ide.Hatalmas pofont volt ez nekem az élettől és akkor ráadásul egyedül kellet megállnom a lábaimon nem volt aki támogasson.

Megtanultam használni az erőmet szóval úgy gondoltam most miért ne hasznosítsam? Ekkor kezdtem el munkát keresni és találtam rá Robert cégére, aki tárt karokkal fogadott mert látta ez mennyi hasznot is hozhat neki. Vérbeli vállalkozó, ezt le se tudná tagadni! 

Azóta élek itt, kialakult az életem és most a nehezen létre hozott egyensúlyom felborulni látszik Owen felbukkanásával.

Annyira nagyon hiányzott!

Holnap majd meglátom ő, hogy fogad engem.

*

Reggel nem fáradok a sminkel úgyis a stúdióban kezelésbe vesznek majd. Lesz is dolog velem, és megengedek magamnak egy kárörvendő mosolyt.

Éppen állítom össze a reggelit mikor meghallom a kedvenc dalomat. Reggelente szeretek zenét hallgatni szóval a rádió szinte mindig megy reggelente, délután meg az összeállításom bömböl.

Ez a zene mindig letaglóz.Annyi érzelem van benne.

Összetörtem darabokban heverek,

de itt nem maradhatok, elmegyek.

Nincs már ki megérint engem,

semmi nem maradt bennem.

Csak az üresség tátong,

mi még több fájdalmat ont.

De várom a jövőt

hátha megtalálom őt!

Őt ki szeret s el nem enged.

Ez a dal mindig a szívemig hatol.Csak egy rövid dalocska de a könnyek már ott vannak a szemembe és a férfinak aki énekli csodás hangja van. Csak zongora és hegedű mellett énekel mégis olyan mintha övé lenne az egész világ. Na de ki kell esnem a merengésből mert elkésem, szóval gyorsan magamra kapom a dzsekim, felkapom a szendvicset amit készítettem és már megyek is mert az ablakból látom, hogy a taxit amit hívtam pont most állt meg a ház előtt.

A kocsiban ülve végig gondolok minden verziót, hogy Owen hogyan reagálhat de az a végső elképzelésem, hogy bármi is történjen túl fogok lépni rajta. Egyedül építettem fel az életem, eddig is küzdöttem meg problémákkal, ezt is meg fogom oldani.

A taxi megállása zökkentett ki a gondolataimból , fizettem és eltökélten mentem be az épületbe mert bármi történjék is az idő nem áll meg. Tapasztaltam már párszor. Csak megtörténik a katasztrófa és a szemtelen idő csak fut tovább.