2. fejezet

Még mindig nem akar kivirulni az ég. - pont ezen gondolkodom mikor a telefonom jelezte, hogy e-mailt kaptam.Lassan vánszorgok oda mikor Nina úgy dönt akadály pályát csinál nekem, hogy kondiba tartson a drágám. Elkezd cikázni a lábam körül és majdnem orra is esem sikeresen. Keservesen szuggerálom a telefont de az csak nem akar ide lebegni hozzám, sajnos én nem tudok tárgyakat mozgatni.Vannak érzők akik szakosodnak még a képességük mellett valamire de velem ez még nem történt meg, szóval tovább kell küzdenem az álnok döggel.

De győztem! Elértem az asztalig!

Az üzenet a főnöktől jött:

Scarlett, tudom, hogy nem vagy oda a fotó sorozatokért de kérlek, menj el holnap a stúdióba! Ne már, hogy csak te hiányozz a csapat fotókról mikor 5 ország életlátója végre egy helyen van! Azt nem mondhatod, hogy nem biztonságos úgy fogják őrizni a helyet mintha az elnök menne látogatóba valahova.

Tudod ez milyen szenzáció ugye? Tudod, hogy ezzel mennyit kereshetünk, ugye???

Az újság írót megértem, túl indiszkrét volt, elszaladt vele a ló, nem kérek tőled másik interjút csak menj el holnap a stúdióba. Kérlek!

Robert Allington

És volt olyan kedves csatolta egy dokumentumban kik is lesznek ott pontosan:

Jordan Wells, Amy Hudson, Kyra Parker, Daniel Bell és Owen Brent.

Ez volt az a pillanat mikor a telefon elkezdett kicsúszni a kezemből és leültem a legközelebbi fotelba azon nyomba mert a lábaim felmondták a szolgálatot.

Owen. De régen is láttam! Nagyon régen...

Vajon mit fog szólni ha meglát? Elfordul vagy megölel? Rám mosolyog vagy semmibe vesz?

Egyszer barátok voltunk, nagyon jó barátok. Mindent elmondtunk egymásnak még a legféltettebb titkainkat és a legszégyenteljesebb tetteinket is. Együtt mászkáltunk minden hova, úgy össze voltunk nőve, hogy nem egyszer hitték rólunk, hogy járunk. Párszor ki is használtunk különleges kedvezményeket. Nagyon jó buli volt! Olyan jó volt minden, szinte már tökéletes de aztán vége lett a szép időknek. 

Meghalt az anyám. Én pedig megváltoztam, felébredt az erőm második fele is.

Elvileg két Életlátó egymással szemben kioltja a másik erejét, egymásba nem látunk bele. De én ugye megváltoztam csak még akkor nem tudtam miben. Aztán Owen  átjött és átölelt vigasztalás képen majd mikor Owen a bőrömhöz ért elözönlöttek az érzései, annyira intenzív volt az a rengeteg szeretet, sajnálat amit épp érzett, hogy fulladoztam a karjaiban.Majd jött az égető érzés, aztán a képek.Minden ami ő volt már bennem is élt. 

Lelkileg összetörtem akkor és a rengeteg érzés hatására el is ájultam. Örömmel fogadtam a jól ismert sötétséget.

Apámat nem ismertem, anyám nevelt fel, ő tanított meg, hogy használjam a képességem vagy, hogyan zárjam el az elmém ha már egyszer átjöttek.Csinálnom kellett az elmémben egy kastélyt masszív falakkal ami mindent benn tart. Megtanultam ki szűrni dolgokat, keresni és keserves munkával megtanultam nem kimutatni minden egyes érzést ami átsuhan rajtam.

De hirtelen mindez semminek se tűnt mert már akit a legjobban szeretek az se érhet hozzám. Össze törtem. Ő volt az utolsó menedékem és most az is leomlott.

19 éves voltam. Csak búcsú levelet hagytam amiben leírtam neki mindent és egy szó nélkül hagytam el kicsiny városom.

Akkor költöztem ide.Hatalmas pofont volt ez nekem az élettől és akkor ráadásul egyedül kellet megállnom a lábaimon nem volt aki támogasson.

Megtanultam használni az erőmet szóval úgy gondoltam most miért ne hasznosítsam? Ekkor kezdtem el munkát keresni és találtam rá Robert cégére, aki tárt karokkal fogadott mert látta ez mennyi hasznot is hozhat neki. Vérbeli vállalkozó, ezt le se tudná tagadni! 

Azóta élek itt, kialakult az életem és most a nehezen létre hozott egyensúlyom felborulni látszik Owen felbukkanásával.

Annyira nagyon hiányzott!

Holnap majd meglátom ő, hogy fogad engem.

*

Reggel nem fáradok a sminkel úgyis a stúdióban kezelésbe vesznek majd. Lesz is dolog velem, és megengedek magamnak egy kárörvendő mosolyt.

Éppen állítom össze a reggelit mikor meghallom a kedvenc dalomat. Reggelente szeretek zenét hallgatni szóval a rádió szinte mindig megy reggelente, délután meg az összeállításom bömböl.

Ez a zene mindig letaglóz.Annyi érzelem van benne.

Összetörtem darabokban heverek,

de itt nem maradhatok, elmegyek.

Nincs már ki megérint engem,

semmi nem maradt bennem.

Csak az üresség tátong,

mi még több fájdalmat ont.

De várom a jövőt

hátha megtalálom őt!

Őt ki szeret s el nem enged.

Ez a dal mindig a szívemig hatol.Csak egy rövid dalocska de a könnyek már ott vannak a szemembe és a férfinak aki énekli csodás hangja van. Csak zongora és hegedű mellett énekel mégis olyan mintha övé lenne az egész világ. Na de ki kell esnem a merengésből mert elkésem, szóval gyorsan magamra kapom a dzsekim, felkapom a szendvicset amit készítettem és már megyek is mert az ablakból látom, hogy a taxit amit hívtam pont most állt meg a ház előtt.

A kocsiban ülve végig gondolok minden verziót, hogy Owen hogyan reagálhat de az a végső elképzelésem, hogy bármi is történjen túl fogok lépni rajta. Egyedül építettem fel az életem, eddig is küzdöttem meg problémákkal, ezt is meg fogom oldani.

A taxi megállása zökkentett ki a gondolataimból , fizettem és eltökélten mentem be az épületbe mert bármi történjék is az idő nem áll meg. Tapasztaltam már párszor. Csak megtörténik a katasztrófa és a szemtelen idő csak fut tovább.    

1. fejezet

Szürke volt az ég, esett az eső és ha csak kinéztem az ablakon már akkor kirázott a hideg. De hát nincs mit tenni, fél óra múlva oda kellett érnem a megbeszélt helyre. 

Gyorsan kiléptem a folyosóra és a nagy tükörbe ellenőriztem a külsőm. Rakoncátlan barna hajam csak összefogtam és felcsatoltam. Mivel olyan nyúzottnak tűntem ahogy éreztem is magam, feldobtam egy halvány sminket, egy kis szemceruza, spirál és máris igézőek lettek a zöld szemeim nem pedig karikásak a tegnapi, illetve ma hajnalig tartó olvasástól.
Gyorsan magara kaptam a kabátom, mindenkori fekete kesztyűm ha társaságba megyek és már indultam is.
Nem szeretek késni, nem is szoktam általában, de most úgy elszaladt az idő bele kellet húznom, hogy még az ügyfelek előtt oda érjek a Maggi’s-be.
20 perc kimerítő séta után meg is érkeztem és rendeltem egy jó forró szilvás teát. Ilyen időben ez a legjobb gyógyír és a hidegtől megdermedt kezeimet is gyorsan felmelegíti.

Megszoktam figyelni az embereket körülöttem. Ez, kérem szépen, munkahelyi ártalom…De vannak kivételes napok amikor nem, mert hát ilyen időben kinek van kedve bármihez is?Csak lustálkodnék egész nap, a cicámmal Ninával játszanék, meg majd összedobok valami finom kaját…
Az ajtó fölötti csengő vetett véget merengésemnek amikor hirtelen megszólalt. Felkaptam a fejem mert úgy éreztem az én embereim jönnek.
Még egyikükkel se találkoztam személyesen csak telefonon beszéltünk és e-mailben egyezkedtünk. És hát… egyértelműen felém jöttek. Ez az átka az egyediségnek, felismerik…
Ketten vannak. A nő nagyon elegáns, ki rí ebből a környezetből. Derékig érő fekete haja lágy hullámokba omlik alá, és persze minden szem rá szegeződik a férfiak részéről.
A férfi nagyon hasonlít rá, egyértelmű hogy testvérek. Neki is fekete haja van csak szál egyenes és a szemébe lóg, ami megjegyzem szép szürke. Markáns arcvonásai vannak, de egy hibája van amitől emberibbnek tűnik félisten létére, ferde az orra. Valószínűleg eltörte. Egyszer, vagy kétszer.
Már nagyon közel értek gondoltam felállok.
- Scarlett Davidson – mondtam, és nyújtottam a kezem feléjük.
A nő reagált először.
- Linda Cavendish – rázta meg kinyújtott kezem.
Mélyen a szemembe nézett egy kis hitetlenséggel, hogy vajon igazak e vajon azok a pletykák, amik rólam szólnak. Aztán hátra lépett, hogy helyet adjon testvérének.
- Dorian Cavendish – mondta mély hangján egy kissé meghajolva felém. De rajta is látszott nem hiszi, hogy az vagyok akinek mondom magam. Már elég kevesen vagyunk mi, életlátók és minden nagyhatalom is magának akar minket.
Mivel ácsorogtunk még egy darabig megszólaltam:
- Üljenek le nyugodtan, itt senki sem figyel ránk. – és körbe mutattam a kis kávézóban.
Becsusszantak a boxba ahol az előbb ültem, szembe velem.
- Szóval maga életlátó? – Kérdezte kétkedve a Dorian Cavendish.
Ránéztem erre a jóképű idegenre és csak fáradság öntött el. Eldöntöttem ha ezek is rákezdenek a „nem hiszem el „ dumára akkor itt hagyom őket bármi bajuk is legyen és tök mindegy hogy mennyit fizetnek. Nincs erőm most bizonygatni az igazamat. Ezért hát a kelleténél kicsit ingerültebbül szólaltam meg:
- Igen, képzelje! És ha nem hiszi ki lehet fáradni, nem a semmiért jöttem el ide és vártam magukra! – a mondat végére azért sikerült lecsillapítanom magam, hisz nem az ő hibájuk hogy ilyen idegbajos vagyok, csak egyszerűen már túl sok a kétkedő.
Egyikükről a másikra néztem, hogy ki kezdi a mondókájukat.
Végül Linda szólalt meg.
- Bocsánat, de nem úgy néz ki, mint aki érző.
Halkan felhorkantam, de ezt egyszerűen már nem bírtam vissza tartani.
- Már elnézést hölgyem…
- Linda – szólalt meg – hívjon csak Lindának.
- Linda – kezdtem türelmesen – nincs olyan, hogy tipikus érző. Csak olyan van, aki rájátszik a füstös szobával, kártyákkal meg ilyesmi. Meg persze még véletlen se keverjen össze a csaló jósnőkkel, messze különbek vagyunk náluk. És maximum ilyen fiatalt nem láthatott még mert nem akarják egyesek tönkre tenni magukat.
 - Elnézést mi igazán nem akartuk megsérteni csak elég felületes az információnk.
- Akkor miért jöttek el hozzám?
- Ez volt az utolsó esélyünk… de most már a tárgyra térnék.
- Hallgatom.
- Az anyánkat kellene megtalálni. Maga akkor olyat is lát az emlékeinkben, amit mi nem veszünk észre vagy már elhalványult, mi így halottuk ez igaz?
- Igen, de bocsánat! – Szóltam közbe - most egy tipikus filmes kérdést teszek fel. Miért nem a rendőrséghez fordultak? – tuti, hogy minden érvet megdöntő válaszuk lesz…
- Azért Scarlett – vette át a szót Dorian – mert anyánk nem volt valami, hmm, hogy is fogalmazzak… tiszta életű nő a múltban.
- Értem. – hát persze, hogy értem!

Hátra dőlök és végig nézek rajtuk. Hmm… kell a meló, lassan kifogyok a pénzemből. Mindig a legvégsőkig halogatom, de hát egyszerűen egyre nehezebb…
- Ha erre a számlára átutalják a megbeszélt pénzt akkor folytathatjuk a beszélgetést. – és egy cetlit tolok eléjük az asztalon.
- Nem kell újra találkozni – szólalt meg gyorsan Linda mielőtt felállhattam volna– máris utalom.
Eltelik pár perc és jön is az SMS.
- Rendbe, akkor legyél te az első! – szólok Lindához.
Egy pillanatnyi habozás után felém nyújtja a kezét. Látszik rajta, hogy egy kicsit fél.
- Nem kell izgulni, te nem fogsz érezni semmit se – mosolyogtam rá bátorítón.
Leveszem a kesztyűm, le engedem a mentális pajzsaim, rákulcsolom a kezem az övére és ahogy a bőrünk összeért már tódulnak is befelé az emlékei és érzései. Belém.

                                                                      *

-Anya olyan gyönyörű ahogy a szél fújja a haját. – gondolom félrebillentett fejjel.
Fürdünk a tengerbe. Ugrik a kép. Rose – Mary tereget. Dolgozni megyek. Vásárolok a barátnőimmel. Randizok azzal a helyes sráccal akit a korcsolya pályán ismertem meg. ..
Meg sok egyéb meghitt, szeretettel teljes kép. Na meg persze a jól ismert harag és gyűlölet minden ember életében elő fordul. Lepergett előttem az egész élete és az érzések végig szántottak rajtam, de már megtanultam kezelni és a lényeget kiemelni a tengerből.
Ezt a képességet nem lehet korlátozni, csak maximum ha konkrétan keresek valamit, kiragadni lehet egy pillanatot. Ha egyszer elkezdtem, nem lehet le állítani, végig pereg minden.
De érzem a határt. Mindig érzem. Tudom hol van ő, és hol én, viszont az érzéseink egyek. Ezért most érzem a mérhetetlen rettegést, a fájdalomtól veszteségétől való félelmet de azt is, hogy most fellobban benne a remény szikrája.
De sajnos nála nem találok semmi biztatót. Nem mondhatom el neki még, hátha a testvérénél lesz valami.
Elengedem a kezét és újra érzővé teszem az arcom, leveszem a semlegesség maszkját. Ilyenkor muszáj ezt csinálni nem láthatják rajtam az érzelmeket,ez nálam alap elv. Nem mutatok ki semmi gyengeséget, nem tehetem meg, se az ügyféllel se magammal. Lelkileg is megkeményítettem magam már nagyon rég.
Bár ismertem olyan látót aki direkt ezzel játszott, hát enyhén szólva ezért is fázott rá.
Ilyenkor kell egy kis idő két menet között míg minden leülepszik. Egy pillanatra lehunyom a szemem megpihenek, erőt gyűjtök és csak utána nyúlok a férfi kezéért.
Nála is boldog, keserű, szomorú érzések vannak és rengeteg, rengeteg emlék.
Amúgy vannak olyan emberek, akik alig élnek. Komolyan. Nagyon sokukkal találkoztam már akinek alig volt élete. Vagy unalmas szürke egér volt. Elnyomták őket…az nagyon rossz. Végig ott van az életükbe az a nyomasztó, sajgó fájdalom, a megbecsülés hiánya.
Na de most nem ott járunk! Különösen az anyára koncentrálok, nála is hisz őt keressük, kell lennie egy elfeledett részletnek, megsárgult emlék foltnak amit én még megragadhatok, és bingó!
- Anya hová mész?
- Egy biztos helyre kicsim, a mamit keresi egy rossz bácsi, de ne aggódj! Nem lesz semmi baj! Rose – Mary itt marad veled. Három hétre mindenképp el kell mennem. – mondta gyengéden.
Viszont habozik. Valamit adni akar, de nem biztos benne. Aztán mégis.
Erre a címre tudsz írni szívem de senkinek nem mutathatod meg. Érted? A mi címünket ne is írd rá a borítékra, se a nevedet. Várj egy picit. – kotorászik egy kicsit a szekrényen , majd a kezembe nyom valamit.
Csinált egy mintát, hogyan címezzem meg.
Caroline Bullet neve szerepel rajta.
- Az ő házában leszek. - Szomorúan néz rám de eltökéltnek tűnik.
- Emlékszel Carolinra? Egyszer volt is itt, tudod vele mindig is nagyon jóban voltam, már vagy 20 éve barátnők vagyunk. – mosolyog rám megnyugtatón.
Dorian nem. De én igen.

Megfogom most Linda kezét is és megmutatom nekik ezt a részletet az emlékből, meg Carolinról, hátha felismerik. Ezzel a képességgel nem csak elvenni tudok de adni is. El tudok küldeni az elmélyükbe bármit amit akarok, így sokkal egyszerűbb is nem kell körül írnom Caroline Bullet személyét, elég csak megmutatnom.  Ezzel biztos, hogy sokkal előbbre jutottak szóval nem lesz lelkiismeret furdalásom, hogy ennyi pénz lenyúltam tőlük a munkámért cserébe.
Figyeltem, hogy nyúlik meg az arcuk a képek láttán, de egyikük se szólalt meg. Próbálják nem kimutatni a sokkos döbbenetet amit a képességem vált ki belőlük.
- Köszönjük, köszönjük! – mondja elfúló hangon Linda.
- Nincs mit. – mosolygok rá.
El akarnám húzni a kezem de Dorian nem engedi. Több érzés is lüktet benne. Hála, szimpátia…szimpátia? Nézzük csak…alaposan végig mustrált amikor megjöttek és gondolt valamit…
És elhúzta a kezét!És még van képe ilyen szemtelenül vigyorognia rám!
- Köszönjük! Viszlát Scarlett, még találkozunk. – mondja nekem sejtelmesen.
- Csak tudnám miért ilyen biztos ebben! – vigyorogtam rá én is negédesen. – Viszlát.
Ahogy kilépnek az ajtón szinte biztos vagyok benne hogy nem látom őket többé.
Akik tudnak a képességemről mind félnek tőlem. Mert ha megérintenek nincs titkuk előttem. Benne is volt félelem. Megpróbálta elrejteni, de ott volt.
Elindulok haza, lassan, komótosan, és már el tervezem, hogy beugrok a boltba Ninának venni konzervet meg magamnak is ennivalót amiből össze üthetek valamit .

Út közben alaposan, jó mélyre elzárom azokat az érzéseket amik ezektől az emberektől jött át. Egy se maradhat szabadon. Jó se. Mert akkor ott a veszélye, hogy rám zúdul minden egy óvatlan pillanatban.
Mondhatnám rájuk, hogy idegenek, de ez már nem igaz. Számomra már nem, hisz ismerem az egész életüket.
Legszívesebben mindent kitörölnék a fejemből, de ez sajnos lehetetlen… Ezért inkább most végre megpróbálom élvezni a nap további részét.

Rövid prológus

Scarlett Davidson Életlátó, vagy más néven Érző. A munkája az, hogy ő meglássa azt amit az ügyfele rég elfeledett. Lehet ez egy cím, egy név, egy elfeledett személy, bármi.
Azonban találkozik a múltból egy régi barátjával, Owennel és onnantól felfordul a nyugodt élete.
Álmodik egy másik, csoda szép világról, páncélos harcosokról kik démonok ellen küzdenek és egy férfiról akiről semmit se tud, mégis úgy érzi ők össze vannak kötve.
Majd rá kell jönnie ezek többek mint álmok.Ez a valóság, és ő nem ismeri ezt az új világot.
És ő maga is változik, több lesz mint volt. De hogy ez jó vagy rossz? Még senki se tudja.

Üdvözlés

Sziasztok!

Leírnék egy történetet melynek főszereplője Scarlett.
Leírnék egy történetet mely megfogant bennem már évek óta csak valahogy mindig elmaradt, hogy papírra vessem. Soha nem voltam eléggé magabiztos hozzá, mindig kérdések merültek fel bennem: Jó lesz? Szörnyű lesz?Kínlódni fogok vele? Nem vagyok elég jó ahhoz hogy jól leírjam...
De aztán egy barát unszolására nekiálltam papírra vetni a Csillagtalant mely 2 kötetet foglal magában.Legalább is most így gondolom. Amit megfogok nektek mutatni az a Csillagtalan - Csillagsikoly lesz. Még nincs kész, sőt még az elején járok de úgy gondoltam megosztom a nagy világgal hátha megtetszik valakinek és ha kapom a vissza jelzéseket, az nagy motiváló erővel bírna! :)

Szóval üdvözlök mindenkit a blogomon Lethia Sell vagyok!