Igazgyöngy - 1. fejezet

A Wing galériában csodálom a festményeket és merülök el sorra mindegyik világában mikor valaki hirtelen magához húz. Ösztönösen feszülnék neki, van már benne gyakorlatom, tudom, hogy ő az rám talált és most magával akar ráncigálni. De bármit csinálok meg se birok mozdulni és a vörös ködön keresztül elér hozzám egy hang. Nem az ő hangja.

- Kérlek bocsáss meg, sajnálom ha rád ijesztettem de segítened kell! – mondja higgadtan

Lassan felemelem a fejem, hogy az arcába nézhessek. Első gondolatom,hogy tyű de magas fickó. A második, hogy jó képű, a harmadik de az pánik szerűen tör fel, hogy nincs rajtam melltartó és szorosan magához présel ennek következtében a mellem neki nyomódik izmos mellkasához. Próbálok nyugodt hangon szólni hozzá. Azt a megoldást választom amiért hamar elenged.

-          Miben segítsek?

-          Kérlek mosolyogj afelé az emberek felé – mutat egy tőlünk balra lévő csoportra.

Előveszem legragyogóbb mosolyom és, hogy a hatás jobb legyen még integetek is.

-          Mehetek?

Nagyot nyel és nemet int,de már lazít a fogásán.

-          Már csak egy dolgot kérnék és légyszi nem hagyj itt esküszöm meghálálom, bármit kérhetsz cserébe, bármit! – És ezt tök csevegő hangnemben mondja mintha már ezer éve ismernénk egymást.

-          Mit akarsz? – nézek rá összeszűkölő szemekkel

-          Játszd el azoknak az embereknek, hogy a barátnőm vagy – int a csoport felé akiknek mosolyognom kellett.

Nos mivel nem látszik könnyű estnek és nekem az a lényeg minél hamarabb eleresszen hogy a mellem ne érjen hozzá végre rávágom, hogy oké.

Meglepetten néz rám látszik a tekintetén, nem gondolta, hogy ilyen könnyen beadom a derekam.

Végre elenged és átkarol miközben terelget a terem másik sarkába és nagyon lassan sétálunk.

-          Hogy hívnak? – kérdem tőle, mert azért ha a barátnője vagyok csak tudom a nevét, nem?

-          Milan, téged?

-          Elsi

-          Mivel foglalkozol?

-          Fényképész vagyok, te?

-          A Puma az enyém.

-          A mi? – ráncolom a szemöldököm

-          A Puma nevű klub a déli parton.

Kérdeznék még tőle de már majdnem oda értünk, szóval megszorítom Milan kezét, hogy erőt merítsek belőle. Nem mondom, hogy nem tudok hazudni mert az nem lenne igaz. Elég gyakorlott vagyok benne, na de azért minden alakításom előtt izgulok.

-          Nem hitetek nekem és lám kit hoztam ide? – néz kihívón a társaira

-          Elsi ők pár régi barátom az egyetemről, hadd mutassam be őket! Balról Scott, Noel, Doug és végül Guy.

Rájuk mosolygok és kezet fogok velük.

-          Igazán helyes lányt fogtál ki magadnak haver, sose gondoltam volna, hogy áttérsz a jó kislányokra. – és vigyorognak a saját vicceiken.

Mivel én nem vagyok jó kislány ezt a tudatukra is hozom.

-          Honnan tudjátok, hogy én jó kislány vagyok, fiúk? – mosolygok csábosan

-          Azannyát haver, ez igen, egy báránybőrbe bújt vadmacska. – vihorásznak.

-          De meg lehet szelídíteni.

Látom mire készül és tudom, hogy szükséges az ilyen faszfejek előtt ezért nem ellenkezek és a kíváncsiság is furdal vajon, hogy csókol.

Magához húz, a kezemmel átkarolom a nyakát és mielőtt megcsókolna a szemembe néz hátha ki tud olvasni belőle valamit. De az én szemeim nem mondanak semmit, megtanultam elrejteni benne a titkaim és nem beszélnek.

Amikor az ajka az enyémhez ér egy hal sóhaj szakad fel belőlem. Mostanában nem volt részem gyengédségben és még ha most csaj színészkedünk is a gyengédség soha nem hazug amikor az ember kapja, szóval átengedem neki magam és teljesen ellazulok a karjában, mintha minden nap ezt csinálnánk.

Mikor szétválunk újra fölrakom a maszkot és műmosolyt eresztek feléjük. beszélgetnek még egy ideig és mikor végre azt hihetném eleresztenek valaki engem kérdez.

-          Bocs elkalandoztam, tessék?

-          Milyen képeket szoktál készíteni? – kérdezte Guy

-          Időszak függő, most ért véget a táj fotózás időszakom. Olyankor utazgatnom kell, de most már itthon leszek a műtermi képekre.

-          Na jól van srácok nekünk mennünk kell de majd még összefutunk – búcsúzik Milan

Mindnyájan kezet fogunk és vége indulhatunk. Mikor a barátai a másik irályba kanyarodtak a kijáratnál hangosan fellélegzek.

-          Nagyon, nagyon, nagyon köszönöm! Az életemet mentetted meg most! – hálálkodik.

-          Tulajdon képen miért kellett ez? – kérdem csak kíváncsiságból ha már barátnőt játszottam.

-          Rám akartak dumálni egy csajt, aki inkább már egy rossz kurva és azt mondtam a természetesebb lányok jönnek be nekem és van is egy ilyen barátnőm. Na hát ennyi kellett ők azonnal látni akarták és amikor észre vettelek azonnal rád gondoltam.

-          Ezt vehetem bóknak? – vigyorgok rá

-          Igen. – mosolyog vissza

De itt véget ért a tündér mese mert látom a szemén, hogy menne már és igazából nem is érdeklem.

-          Akkor, hogy mehessünk a dolgunkra add meg a számod. – mondom neki

Nézz rám nagy szemekkel és nem hiszem el, hogy elfelejtette mit ígért.

-          Azt mondtad még az elején, hogy bármit kérhetek, hogy megháláld, most nincs semmi amit kérhetnék, de amint eszembe jut hívlak és letudhatod a tartozásod. - Az utolsó szót kiemeltem, hogy rájöjjön igenis jön nekem és nem is kevéssel.

-          Különben is volt egy extra is amit nem számolok fel.

-          Milyen extra? – kérdi felháborodva

-          Hát a csók! Arról nem volt szó!

-          De úgy vettem észre neked is tetszett, szóval az lényegtelen.

-          Még, hogy lényegtelen, csak jó színésznő vagyok azért volt a sóhaj.

-          De a mellbimbódat is parancsra betudod keményíteni? – néz rám olyan farkas vigyorral mint aki tudja, hogy nyert.

A tized másod perc része alatt elönt a forróság és csak kúszik- kúszik föl míg nem rák vörös leszek.

-     Na add ide a számod mert már indulnék! – és a nézésembe a legtöbb dühömet és zavaromat bele sűrűsítem

-     Tessék. – és a kezembe pottyant egy névjegykártyát amit a zsebéből horgászott elő.

Már fordulnék sarkon mikor még oda szól hozzám

-          Tényleg köszi, de nem kérek bocsánatot- kacsint rám vigyorogva és ő is elindul.

Lassan én is hazafelé veszem az irányt de azt még megvárom melyik kocsiba száll be, még soha nem halottam arról a Puma nevű helyről, mindjárt kiderül jól megy e az üzlet.

Milan egy éjfekete Chevrolet Corvette C7 Stingraybe szállt be ami gyönyörű autó, lenyűgöző és halandó ember nem tudja kifizetni, még részletre sem. Szóval jól megy a klubja, sóhajtom magamba és elindulok kis lakásom felé.
Egész úton amíg haza nem érek mosoly ül az arcomon mert a csók azért tényleg nagyon jó volt.

Véres liliom - Prológus

Egy nő és egy férfi állnak szembe egymással. A nőnek hosszú haján ha megcsillan a nap fénye vörösen fénylik míg a férfié koromfekete de a szemük ugyanolyan smaragd zöld. Hideg tekintettel méregetik egymást, egyikük se mozdul, akárha a pillanat meg is fagyhatott volna, csak a szél lengedezik e kicsi eldugott réten mit erdő vesz körbe.
- Menj el! – mondta a férfi – Ez a hely már nem az otthonod, és a testvérem se vagy!
- Belizar, az nem én voltam…
- Ne mentegetőzz! Megölted azt a férfit, takarodj innen! – ordította a férfi és a nyomaték kedvéért felélesztette elementális erejét és a húga felé irányított egy láng csóvát.
A lány döbbenetében nem is védekezett pajzsaival, csak a kezét kapta maga elé reflexszerűen és sikított fel velőtrázóan mikor a tűz végig szántott rajta. Két karját marta meg a tűz de már szinte ez is elviselhetetlen érzés volt.
A lány kiürítette a fejét, száműzte fájdalmát. A testit is és a lelkit is. Üres tekintetét a bátyjára emelte.  - Ha ez a kívánságod… - suttogta rekedten, szinte csak magában.
- Elisia…! – kiáltott Belizar de a lány a következő pillanatban eltűnt.
A férfi most igazán sajnálta, hogy húgának megtaníttatta a hox ugrás rejtélyeit.
- Nem akartam… nem ezt akartam…- de ezeket a szavakat már senki se hallhatta.

3. fejezet

Ahogy belépek az ajtón és körbe nézek rögtön keresek valakit a szememmel mert tudom, hogy elbolyonghatok itt egy darabig ha nincs útikalauzom. Az épület 3 szintes és rengeteg helyisége van.Egyszer jártam csak itt de akkor is volt kísérőm és hát nem is nagyon figyeltem oda merre vezet engem ő ebben a labirintusban, lefoglaltak a falra függesztett képek. Igazi mesterművek.A fotósoknak sikerült elkapnia azt a pillanatot ami a lelkét adja a képnek, az életnek. Sokféle fénykép van kiállítva, van ami afrikai embereket örökített meg, a másik, a kedvencem, egy nőt, aki háttal áll, barna haját a szél lobogtatja és egy színpompás virágokkal teli réten áll kezét a magasba emelve egy pillangó felé a tágas kék égen. És rengeteg, rengeteg tájkép. Mind lenyűgözőek.Szóval nem hittem volna, hogy másodszor is kikötök itt. Meg amúgy is... Nekem nem elég egyszer látnom egy útirányt bárhová, kész szerencsétlenség tudok lenni.Lassan baktatok a földszinten mikor az egyik ajtó mögött motoszkálást hallok, épp gondoltam várok itt egy kicsit hátha kijön valaki amikor kivágódik az ajtó, és pont telibe talál engem olyan erővel hogy elterülök a földön nem éppen kecsesen.Az ajtóvagdosó észrevehetett valamit mert rögtön rám függesztette pökhendi tekintetét. Úgy nézem esze ágában sincs segíteni nekem felkelni nem, hogy bocsánatot kérni. Aztán láttam valamit a szemében mikor jött rá kit is lökött fel. Tiszta érzelem játék volt az arca, olyan jót tudok derülni az ilyenen. Először elindult felém majd megtorpant aztán megint elindult és a kezét félig kinyújtotta felém majd lefagyott. Szóval eléggé kínlódott szegény pára ezért megkegyelmeztem nagylelkűen neki és nem játszottam rá a törékeny szűz szerepére.
-Maradjon csak, feltudok állni egyedül is! De ha már így belém futott igazán útba igazíthatna.
-Persze – mondta kicsit fuldokolva.
-A fotózásra jöttem, nem tudja véletlen pontosan melyik teremben is lesz?
-Elkísérem! - vágta rá rögtön Mr. Ajtó vagdosó. - És kérem bocsásson meg az előbbiért, igazán nem akartam fellökni magát, ugye nem sérült meg?
-Nincs semmi baj! - sóhajtottam.Sétáltunk csendben még egy darabig mikor megállt és kinyitott nekem egy ajtót.
-Itt volnánk. - szólalt meg félszegen – Tényleg nagyon sajnálom!
-Semmi baj! Igazán! Köszönöm az útmutatást. - rá mosolyogtam és intettem neki búcsúzóul.
Alighogy beléptem az ajtón hangos zsivaj ütötte meg a fülemet üdvrivalgással kísérve.
-Scarlett!- sikította Amy és ugrott a nyakamba egy lendülettel.
- Szia – vigyorogtam rá. Amyvel egyszer együtt dolgoztam és azóta tartjuk a kapcsolatot, jóban vagyunk.. Szinte rajong értem ez a lány, ezt pedig nagyon csodálom hisz tudja, hogy az ő emlékei sincsenek biztonságban a közelembe ha véletlen rossz helyen ér hozzám, de ő mégis nagyon lazán kezel engem.
-Hogy vagy? Mi újság veled? Ezer éve nem találkoztunk már!
-Meg vagyok, nincs velem semmi érdekes csak tengetem unalmas minden napjaim. - válaszoltam de a tekintetem elkalandozott, mert egy bizonyos személyt kerestem.
-Veled mi újság? - kérdeztem, majd hirtelen észre vettem Owent aki engem figyel. Amikor meglátta, hogy nézem elindult felém, én pedig nagyon gyorsan légző gyakorlatokat vettem, hogy lenyugodjak. Amy még mindig beszélt de egy szavát se fogtam fel, csak megeresztettem egy mosolyt felé és egy igazán érdeklődő: „tényleg?” szócskát és már folytatta is a monológját. Owen ide ért hozzánk és körülöttem megszűnt minden. Ezt valószínű Amy is észre vehette mert hirtelen elhallgatott és megfordult, hogy megnézze mit bámulok.
-Óh...Szia Ow.- köszönt neki és mintha a hangjában némi keserűség bujkált volna.
-Szia Amy. - köszönt a lánynak
– Megbocsájtanál, váltanék pár szót Scarlettel.
-Ja! Oké, persze. De siessetek mert 10 perc múlva hurcolnak át bennünket előkészíteni. - és ezzel el is ment. Ekkor még nem gondolkodtam el rajta vajon mi is volt olyan furcsa a hangjában és a szemében.Félve néztem vissza vajon mit is látok Owen tekintetében, de amikor a szeme az enyémbe fúródott semmit nem tudtam belőle kiolvasni.
-Hiányoztál. - mondta halkan és most látni engedte a szomorúságot a tekintetébe, engem pedig elkapott a sírhatnék.
-Te is nekem, nagyon! - mondtam fulladozva mert hirtelen gombócok tömkelege szorította el a torkomat. Majd megfeszítettem az egész testem nehogy egy hirtelen ötlettől vezérelve átöleljem.Szerintem mindent kihallott a hangomból, az elfojtott fájdalmat, bánatot és a boldogságot is, hogy újra láthatom és örömmel fogad ő is. Nekem mozdulni sem kellett, ő csimpaszkodott belém.Ahogy megéreztem a tenyerét a hátamon, a mellkasát az enyémnek préselve alig bírtam ki, hogy ne fúrjam az arcom a nyakába.Még percekig tartott így csendben, simogatta a hátam mert érezte, hogy hangtalanul zokogok, csak a vállam rázkódik és a forró könnyeim az ingébe ivódnak.Halkan megszólalt:
-Shh...- csitított – Most már minden rendbe van, újra itt leszünk egymásnak. 

Amy közeledik felénk ezért lassan kibontakozunk az ölelésből és sebtében letörlöm a könnyeim..
-Gyere Scar, mi jövünk! - majd kárörvendő mosollyal hozzá teszi - veled aztán lesz dolguk!
Egy mosolyt sikerült is megejtenem mert tudtam, hogy tényleg kifognak akadni a sminkesek.
Nem is csalódtunk .Ahogy beléptünk az ajtón 3 halál hörgést hallottam egyszerre, majd azt vettem észre, hogy már a székben ülök egy tükör előtt. Egy csajszi a sminkemet csinálja a másik meg a hajam fölött szörnyülködik de már neki is állt rendbe hozni a szénaboglyam. Közben folyamatosan csacsognak egymással ami viszont az én agyam kapcsolja ki.
Miközben bambultam ki a fejemből az tűnt fel, hogy gumi kesztyű van rajtuk. Nem is csodálkozom rajta hisz a bőrünkhöz kell érniük, csak furcsa mert senki nem akar csak úgy hozzánk érni. Nem szoktam meg az érintéseket mégis... őrülten vágyom rájuk.
Régen, másik Érző hozzám érhetett de ma már nem oltjuk ki egymást, ők is tartják a távolságot. Ez a távolság fog felemészteni egyszer.
Senki nem akarja vállalni a kockázatot, hogy véletlen be tekintést nyerjek a múltjába, gondolataiba, még ha a barátja is vagyok és meg is értem. Én se akarnám.
Lecsukom a szemem mert látom, hogy a szemfesték következik és csak az érintésre koncentrálok. Már megbántam, hogy olyan kárörvendő voltam velük, hisz igazából nem is ismerem őket, ők pedig tudják kik vagyunk mégis elvállalták a munkát és jó hangulatban dolgoznak.
Éppen egy filmről beszélgetnek amit én is szeretek, egy próbát meg ér, hogy bekapcsolódjak a témába, legfeljebb le koptatnak.
-Az tényleg jó jelenet! Abban a részletben ott a film egész hangulata, elképesztően csinálták meg!
Egy pár pillanat csend fogadja észrevételem majd az a lány aki a sminkem csinálja, Lissa, kihallottam a nevét a beszélgetésük alkalmával, megszólal.
-Igazad van! Végre boldogok lehetnének együtt, végre végleg ott lennének egymásnak és erre bumm! Én teljesen kiakadtam!
-Nekem mondod? Úgy bőgtem a végén, hogy azt senkinek nem szabad soha megtudnia. - mondtam.
-Én is totál kiakadtam! - szólalt meg az a lány aki Amy haját csinálta . Soha nem gondoltam volna!
-Melyik filmről beszéltek? - kérdezte Amy
-Az Egy napról – válaszoltuk kórusban.
-Még nem láttad? - kérdezte az én fodrászom aki időközben befejezte a frizurám készítését. Meg se várta a választ már mondta – Meg kell nézned! Kötelező darab. Még a pasimnak is tetszett pedig ő igazán utálja a sírós filmeket!
Még pár percig beszélgettünk jó hangulatban mikor kintről hívtak minket. Éppen álltam fel mikor Lissa megszólított!
-Tök jó fej nő vagy! - mosolygott rám – Dumcsizhatnánk még máskor is.
-Jó ötletnek hangzik – mosolyogtam vissza majd telefon számot cseréltünk és távoztam a szobából.
* * *
-Ez az! Így! Tökéletes! - kiáltott fel Mick a fotós. -Most senki ne mozduljon!
Az egyik oldalamon Jason a másikon Daniel állt.
Kínlódtunk már egy ideje de valószínűleg megéri mert Mick úgy csattogtat mintha a géppisztoly lenne a kezében fényképező helyett.
Már az utolsó csoport képnél tartottunk hál' istennek! Már végig csináltunk egy jó pár sorozatot. Mindenki egyedül, kettesével, hármasával és így végig mindenki mindenkivel. Az utasítás az volt, hogy legyünk elbűvölőek, sármosak, ki, hogy veszi magára és természetesek.
-Meg is lennénk! Kész vagyunk srácok! Öröm volt veletek dolgozni – mosolygott ránk majd biccentet és távozott.
Szóval már délután öt óra és végre vége. Persze, hogy mindenki ott helyben lerogyott ahol volt vagy a jobbaknak sikerült elmászni a kanapéig.
Aztán a nap további részében traccs partit tartottunk. Voltak már ilyen találkozók csak általában 2-3 ember gyűlt csak össze így ennyien soha. De legalább mindenki ismert már mindenkit így jól elvoltunk és fel elevenítettük a régi beszélgetések emlékét.
Hajnali kettőig voltunk ott és utána mindenki más fele vette az irányt, kivéve Owent mert ő velem jött. De persze nem azért mert annyira akarta volna csak éppen senki nem tudta hol szállt meg és teljesen kiütötte magát.
* * *
Épp készültem be esni az ajtón mert Owent is vonszolnom kellett, persze, hogy „iszogattak” a srácok. Volt ott vodka, whisky, martini, bor, sör is elvétve. A lényeg, hogy taccson van.
Sikerült ügyesen megtámasztanom magunkat. Óvatosan a sötétbe elbotorkáltam a kanapéig és le eresztettem Owent, bár szívem szerint csak el engedtem volna had zuhanjon, már készek voltak a vállaim és hát magassarkúban ezt a műveletet végre hajtani tiszta izom és egyensúly érzék fejlesztés. Le is rúgtam őket rögtön és magam is nagyon lefeküdnék, de azért még halkan a nappalim egy szekrényéből kiveszek egy plédet és betakarom a kiütöttet. És most már tényleg lefekszem én is, majd holnap le áztatom magamról a pia és a cigi füst szagát de most csak annyi kell, hogy eldőljek az ágyon és az álom mint régen várt szeretőt úgy fogad és ölel melegen körbe.

2. fejezet

Még mindig nem akar kivirulni az ég. - pont ezen gondolkodom mikor a telefonom jelezte, hogy e-mailt kaptam.Lassan vánszorgok oda mikor Nina úgy dönt akadály pályát csinál nekem, hogy kondiba tartson a drágám. Elkezd cikázni a lábam körül és majdnem orra is esem sikeresen. Keservesen szuggerálom a telefont de az csak nem akar ide lebegni hozzám, sajnos én nem tudok tárgyakat mozgatni.Vannak érzők akik szakosodnak még a képességük mellett valamire de velem ez még nem történt meg, szóval tovább kell küzdenem az álnok döggel.

De győztem! Elértem az asztalig!

Az üzenet a főnöktől jött:

Scarlett, tudom, hogy nem vagy oda a fotó sorozatokért de kérlek, menj el holnap a stúdióba! Ne már, hogy csak te hiányozz a csapat fotókról mikor 5 ország életlátója végre egy helyen van! Azt nem mondhatod, hogy nem biztonságos úgy fogják őrizni a helyet mintha az elnök menne látogatóba valahova.

Tudod ez milyen szenzáció ugye? Tudod, hogy ezzel mennyit kereshetünk, ugye???

Az újság írót megértem, túl indiszkrét volt, elszaladt vele a ló, nem kérek tőled másik interjút csak menj el holnap a stúdióba. Kérlek!

Robert Allington

És volt olyan kedves csatolta egy dokumentumban kik is lesznek ott pontosan:

Jordan Wells, Amy Hudson, Kyra Parker, Daniel Bell és Owen Brent.

Ez volt az a pillanat mikor a telefon elkezdett kicsúszni a kezemből és leültem a legközelebbi fotelba azon nyomba mert a lábaim felmondták a szolgálatot.

Owen. De régen is láttam! Nagyon régen...

Vajon mit fog szólni ha meglát? Elfordul vagy megölel? Rám mosolyog vagy semmibe vesz?

Egyszer barátok voltunk, nagyon jó barátok. Mindent elmondtunk egymásnak még a legféltettebb titkainkat és a legszégyenteljesebb tetteinket is. Együtt mászkáltunk minden hova, úgy össze voltunk nőve, hogy nem egyszer hitték rólunk, hogy járunk. Párszor ki is használtunk különleges kedvezményeket. Nagyon jó buli volt! Olyan jó volt minden, szinte már tökéletes de aztán vége lett a szép időknek. 

Meghalt az anyám. Én pedig megváltoztam, felébredt az erőm második fele is.

Elvileg két Életlátó egymással szemben kioltja a másik erejét, egymásba nem látunk bele. De én ugye megváltoztam csak még akkor nem tudtam miben. Aztán Owen  átjött és átölelt vigasztalás képen majd mikor Owen a bőrömhöz ért elözönlöttek az érzései, annyira intenzív volt az a rengeteg szeretet, sajnálat amit épp érzett, hogy fulladoztam a karjaiban.Majd jött az égető érzés, aztán a képek.Minden ami ő volt már bennem is élt. 

Lelkileg összetörtem akkor és a rengeteg érzés hatására el is ájultam. Örömmel fogadtam a jól ismert sötétséget.

Apámat nem ismertem, anyám nevelt fel, ő tanított meg, hogy használjam a képességem vagy, hogyan zárjam el az elmém ha már egyszer átjöttek.Csinálnom kellett az elmémben egy kastélyt masszív falakkal ami mindent benn tart. Megtanultam ki szűrni dolgokat, keresni és keserves munkával megtanultam nem kimutatni minden egyes érzést ami átsuhan rajtam.

De hirtelen mindez semminek se tűnt mert már akit a legjobban szeretek az se érhet hozzám. Össze törtem. Ő volt az utolsó menedékem és most az is leomlott.

19 éves voltam. Csak búcsú levelet hagytam amiben leírtam neki mindent és egy szó nélkül hagytam el kicsiny városom.

Akkor költöztem ide.Hatalmas pofont volt ez nekem az élettől és akkor ráadásul egyedül kellet megállnom a lábaimon nem volt aki támogasson.

Megtanultam használni az erőmet szóval úgy gondoltam most miért ne hasznosítsam? Ekkor kezdtem el munkát keresni és találtam rá Robert cégére, aki tárt karokkal fogadott mert látta ez mennyi hasznot is hozhat neki. Vérbeli vállalkozó, ezt le se tudná tagadni! 

Azóta élek itt, kialakult az életem és most a nehezen létre hozott egyensúlyom felborulni látszik Owen felbukkanásával.

Annyira nagyon hiányzott!

Holnap majd meglátom ő, hogy fogad engem.

*

Reggel nem fáradok a sminkel úgyis a stúdióban kezelésbe vesznek majd. Lesz is dolog velem, és megengedek magamnak egy kárörvendő mosolyt.

Éppen állítom össze a reggelit mikor meghallom a kedvenc dalomat. Reggelente szeretek zenét hallgatni szóval a rádió szinte mindig megy reggelente, délután meg az összeállításom bömböl.

Ez a zene mindig letaglóz.Annyi érzelem van benne.

Összetörtem darabokban heverek,

de itt nem maradhatok, elmegyek.

Nincs már ki megérint engem,

semmi nem maradt bennem.

Csak az üresség tátong,

mi még több fájdalmat ont.

De várom a jövőt

hátha megtalálom őt!

Őt ki szeret s el nem enged.

Ez a dal mindig a szívemig hatol.Csak egy rövid dalocska de a könnyek már ott vannak a szemembe és a férfinak aki énekli csodás hangja van. Csak zongora és hegedű mellett énekel mégis olyan mintha övé lenne az egész világ. Na de ki kell esnem a merengésből mert elkésem, szóval gyorsan magamra kapom a dzsekim, felkapom a szendvicset amit készítettem és már megyek is mert az ablakból látom, hogy a taxit amit hívtam pont most állt meg a ház előtt.

A kocsiban ülve végig gondolok minden verziót, hogy Owen hogyan reagálhat de az a végső elképzelésem, hogy bármi is történjen túl fogok lépni rajta. Egyedül építettem fel az életem, eddig is küzdöttem meg problémákkal, ezt is meg fogom oldani.

A taxi megállása zökkentett ki a gondolataimból , fizettem és eltökélten mentem be az épületbe mert bármi történjék is az idő nem áll meg. Tapasztaltam már párszor. Csak megtörténik a katasztrófa és a szemtelen idő csak fut tovább.    

1. fejezet

Szürke volt az ég, esett az eső és ha csak kinéztem az ablakon már akkor kirázott a hideg. De hát nincs mit tenni, fél óra múlva oda kellett érnem a megbeszélt helyre. 

Gyorsan kiléptem a folyosóra és a nagy tükörbe ellenőriztem a külsőm. Rakoncátlan barna hajam csak összefogtam és felcsatoltam. Mivel olyan nyúzottnak tűntem ahogy éreztem is magam, feldobtam egy halvány sminket, egy kis szemceruza, spirál és máris igézőek lettek a zöld szemeim nem pedig karikásak a tegnapi, illetve ma hajnalig tartó olvasástól.
Gyorsan magara kaptam a kabátom, mindenkori fekete kesztyűm ha társaságba megyek és már indultam is.
Nem szeretek késni, nem is szoktam általában, de most úgy elszaladt az idő bele kellet húznom, hogy még az ügyfelek előtt oda érjek a Maggi’s-be.
20 perc kimerítő séta után meg is érkeztem és rendeltem egy jó forró szilvás teát. Ilyen időben ez a legjobb gyógyír és a hidegtől megdermedt kezeimet is gyorsan felmelegíti.

Megszoktam figyelni az embereket körülöttem. Ez, kérem szépen, munkahelyi ártalom…De vannak kivételes napok amikor nem, mert hát ilyen időben kinek van kedve bármihez is?Csak lustálkodnék egész nap, a cicámmal Ninával játszanék, meg majd összedobok valami finom kaját…
Az ajtó fölötti csengő vetett véget merengésemnek amikor hirtelen megszólalt. Felkaptam a fejem mert úgy éreztem az én embereim jönnek.
Még egyikükkel se találkoztam személyesen csak telefonon beszéltünk és e-mailben egyezkedtünk. És hát… egyértelműen felém jöttek. Ez az átka az egyediségnek, felismerik…
Ketten vannak. A nő nagyon elegáns, ki rí ebből a környezetből. Derékig érő fekete haja lágy hullámokba omlik alá, és persze minden szem rá szegeződik a férfiak részéről.
A férfi nagyon hasonlít rá, egyértelmű hogy testvérek. Neki is fekete haja van csak szál egyenes és a szemébe lóg, ami megjegyzem szép szürke. Markáns arcvonásai vannak, de egy hibája van amitől emberibbnek tűnik félisten létére, ferde az orra. Valószínűleg eltörte. Egyszer, vagy kétszer.
Már nagyon közel értek gondoltam felállok.
- Scarlett Davidson – mondtam, és nyújtottam a kezem feléjük.
A nő reagált először.
- Linda Cavendish – rázta meg kinyújtott kezem.
Mélyen a szemembe nézett egy kis hitetlenséggel, hogy vajon igazak e vajon azok a pletykák, amik rólam szólnak. Aztán hátra lépett, hogy helyet adjon testvérének.
- Dorian Cavendish – mondta mély hangján egy kissé meghajolva felém. De rajta is látszott nem hiszi, hogy az vagyok akinek mondom magam. Már elég kevesen vagyunk mi, életlátók és minden nagyhatalom is magának akar minket.
Mivel ácsorogtunk még egy darabig megszólaltam:
- Üljenek le nyugodtan, itt senki sem figyel ránk. – és körbe mutattam a kis kávézóban.
Becsusszantak a boxba ahol az előbb ültem, szembe velem.
- Szóval maga életlátó? – Kérdezte kétkedve a Dorian Cavendish.
Ránéztem erre a jóképű idegenre és csak fáradság öntött el. Eldöntöttem ha ezek is rákezdenek a „nem hiszem el „ dumára akkor itt hagyom őket bármi bajuk is legyen és tök mindegy hogy mennyit fizetnek. Nincs erőm most bizonygatni az igazamat. Ezért hát a kelleténél kicsit ingerültebbül szólaltam meg:
- Igen, képzelje! És ha nem hiszi ki lehet fáradni, nem a semmiért jöttem el ide és vártam magukra! – a mondat végére azért sikerült lecsillapítanom magam, hisz nem az ő hibájuk hogy ilyen idegbajos vagyok, csak egyszerűen már túl sok a kétkedő.
Egyikükről a másikra néztem, hogy ki kezdi a mondókájukat.
Végül Linda szólalt meg.
- Bocsánat, de nem úgy néz ki, mint aki érző.
Halkan felhorkantam, de ezt egyszerűen már nem bírtam vissza tartani.
- Már elnézést hölgyem…
- Linda – szólalt meg – hívjon csak Lindának.
- Linda – kezdtem türelmesen – nincs olyan, hogy tipikus érző. Csak olyan van, aki rájátszik a füstös szobával, kártyákkal meg ilyesmi. Meg persze még véletlen se keverjen össze a csaló jósnőkkel, messze különbek vagyunk náluk. És maximum ilyen fiatalt nem láthatott még mert nem akarják egyesek tönkre tenni magukat.
 - Elnézést mi igazán nem akartuk megsérteni csak elég felületes az információnk.
- Akkor miért jöttek el hozzám?
- Ez volt az utolsó esélyünk… de most már a tárgyra térnék.
- Hallgatom.
- Az anyánkat kellene megtalálni. Maga akkor olyat is lát az emlékeinkben, amit mi nem veszünk észre vagy már elhalványult, mi így halottuk ez igaz?
- Igen, de bocsánat! – Szóltam közbe - most egy tipikus filmes kérdést teszek fel. Miért nem a rendőrséghez fordultak? – tuti, hogy minden érvet megdöntő válaszuk lesz…
- Azért Scarlett – vette át a szót Dorian – mert anyánk nem volt valami, hmm, hogy is fogalmazzak… tiszta életű nő a múltban.
- Értem. – hát persze, hogy értem!

Hátra dőlök és végig nézek rajtuk. Hmm… kell a meló, lassan kifogyok a pénzemből. Mindig a legvégsőkig halogatom, de hát egyszerűen egyre nehezebb…
- Ha erre a számlára átutalják a megbeszélt pénzt akkor folytathatjuk a beszélgetést. – és egy cetlit tolok eléjük az asztalon.
- Nem kell újra találkozni – szólalt meg gyorsan Linda mielőtt felállhattam volna– máris utalom.
Eltelik pár perc és jön is az SMS.
- Rendbe, akkor legyél te az első! – szólok Lindához.
Egy pillanatnyi habozás után felém nyújtja a kezét. Látszik rajta, hogy egy kicsit fél.
- Nem kell izgulni, te nem fogsz érezni semmit se – mosolyogtam rá bátorítón.
Leveszem a kesztyűm, le engedem a mentális pajzsaim, rákulcsolom a kezem az övére és ahogy a bőrünk összeért már tódulnak is befelé az emlékei és érzései. Belém.

                                                                      *

-Anya olyan gyönyörű ahogy a szél fújja a haját. – gondolom félrebillentett fejjel.
Fürdünk a tengerbe. Ugrik a kép. Rose – Mary tereget. Dolgozni megyek. Vásárolok a barátnőimmel. Randizok azzal a helyes sráccal akit a korcsolya pályán ismertem meg. ..
Meg sok egyéb meghitt, szeretettel teljes kép. Na meg persze a jól ismert harag és gyűlölet minden ember életében elő fordul. Lepergett előttem az egész élete és az érzések végig szántottak rajtam, de már megtanultam kezelni és a lényeget kiemelni a tengerből.
Ezt a képességet nem lehet korlátozni, csak maximum ha konkrétan keresek valamit, kiragadni lehet egy pillanatot. Ha egyszer elkezdtem, nem lehet le állítani, végig pereg minden.
De érzem a határt. Mindig érzem. Tudom hol van ő, és hol én, viszont az érzéseink egyek. Ezért most érzem a mérhetetlen rettegést, a fájdalomtól veszteségétől való félelmet de azt is, hogy most fellobban benne a remény szikrája.
De sajnos nála nem találok semmi biztatót. Nem mondhatom el neki még, hátha a testvérénél lesz valami.
Elengedem a kezét és újra érzővé teszem az arcom, leveszem a semlegesség maszkját. Ilyenkor muszáj ezt csinálni nem láthatják rajtam az érzelmeket,ez nálam alap elv. Nem mutatok ki semmi gyengeséget, nem tehetem meg, se az ügyféllel se magammal. Lelkileg is megkeményítettem magam már nagyon rég.
Bár ismertem olyan látót aki direkt ezzel játszott, hát enyhén szólva ezért is fázott rá.
Ilyenkor kell egy kis idő két menet között míg minden leülepszik. Egy pillanatra lehunyom a szemem megpihenek, erőt gyűjtök és csak utána nyúlok a férfi kezéért.
Nála is boldog, keserű, szomorú érzések vannak és rengeteg, rengeteg emlék.
Amúgy vannak olyan emberek, akik alig élnek. Komolyan. Nagyon sokukkal találkoztam már akinek alig volt élete. Vagy unalmas szürke egér volt. Elnyomták őket…az nagyon rossz. Végig ott van az életükbe az a nyomasztó, sajgó fájdalom, a megbecsülés hiánya.
Na de most nem ott járunk! Különösen az anyára koncentrálok, nála is hisz őt keressük, kell lennie egy elfeledett részletnek, megsárgult emlék foltnak amit én még megragadhatok, és bingó!
- Anya hová mész?
- Egy biztos helyre kicsim, a mamit keresi egy rossz bácsi, de ne aggódj! Nem lesz semmi baj! Rose – Mary itt marad veled. Három hétre mindenképp el kell mennem. – mondta gyengéden.
Viszont habozik. Valamit adni akar, de nem biztos benne. Aztán mégis.
Erre a címre tudsz írni szívem de senkinek nem mutathatod meg. Érted? A mi címünket ne is írd rá a borítékra, se a nevedet. Várj egy picit. – kotorászik egy kicsit a szekrényen , majd a kezembe nyom valamit.
Csinált egy mintát, hogyan címezzem meg.
Caroline Bullet neve szerepel rajta.
- Az ő házában leszek. - Szomorúan néz rám de eltökéltnek tűnik.
- Emlékszel Carolinra? Egyszer volt is itt, tudod vele mindig is nagyon jóban voltam, már vagy 20 éve barátnők vagyunk. – mosolyog rám megnyugtatón.
Dorian nem. De én igen.

Megfogom most Linda kezét is és megmutatom nekik ezt a részletet az emlékből, meg Carolinról, hátha felismerik. Ezzel a képességgel nem csak elvenni tudok de adni is. El tudok küldeni az elmélyükbe bármit amit akarok, így sokkal egyszerűbb is nem kell körül írnom Caroline Bullet személyét, elég csak megmutatnom.  Ezzel biztos, hogy sokkal előbbre jutottak szóval nem lesz lelkiismeret furdalásom, hogy ennyi pénz lenyúltam tőlük a munkámért cserébe.
Figyeltem, hogy nyúlik meg az arcuk a képek láttán, de egyikük se szólalt meg. Próbálják nem kimutatni a sokkos döbbenetet amit a képességem vált ki belőlük.
- Köszönjük, köszönjük! – mondja elfúló hangon Linda.
- Nincs mit. – mosolygok rá.
El akarnám húzni a kezem de Dorian nem engedi. Több érzés is lüktet benne. Hála, szimpátia…szimpátia? Nézzük csak…alaposan végig mustrált amikor megjöttek és gondolt valamit…
És elhúzta a kezét!És még van képe ilyen szemtelenül vigyorognia rám!
- Köszönjük! Viszlát Scarlett, még találkozunk. – mondja nekem sejtelmesen.
- Csak tudnám miért ilyen biztos ebben! – vigyorogtam rá én is negédesen. – Viszlát.
Ahogy kilépnek az ajtón szinte biztos vagyok benne hogy nem látom őket többé.
Akik tudnak a képességemről mind félnek tőlem. Mert ha megérintenek nincs titkuk előttem. Benne is volt félelem. Megpróbálta elrejteni, de ott volt.
Elindulok haza, lassan, komótosan, és már el tervezem, hogy beugrok a boltba Ninának venni konzervet meg magamnak is ennivalót amiből össze üthetek valamit .

Út közben alaposan, jó mélyre elzárom azokat az érzéseket amik ezektől az emberektől jött át. Egy se maradhat szabadon. Jó se. Mert akkor ott a veszélye, hogy rám zúdul minden egy óvatlan pillanatban.
Mondhatnám rájuk, hogy idegenek, de ez már nem igaz. Számomra már nem, hisz ismerem az egész életüket.
Legszívesebben mindent kitörölnék a fejemből, de ez sajnos lehetetlen… Ezért inkább most végre megpróbálom élvezni a nap további részét.

Rövid prológus

Scarlett Davidson Életlátó, vagy más néven Érző. A munkája az, hogy ő meglássa azt amit az ügyfele rég elfeledett. Lehet ez egy cím, egy név, egy elfeledett személy, bármi.
Azonban találkozik a múltból egy régi barátjával, Owennel és onnantól felfordul a nyugodt élete.
Álmodik egy másik, csoda szép világról, páncélos harcosokról kik démonok ellen küzdenek és egy férfiról akiről semmit se tud, mégis úgy érzi ők össze vannak kötve.
Majd rá kell jönnie ezek többek mint álmok.Ez a valóság, és ő nem ismeri ezt az új világot.
És ő maga is változik, több lesz mint volt. De hogy ez jó vagy rossz? Még senki se tudja.

Üdvözlés

Sziasztok!

Leírnék egy történetet melynek főszereplője Scarlett.
Leírnék egy történetet mely megfogant bennem már évek óta csak valahogy mindig elmaradt, hogy papírra vessem. Soha nem voltam eléggé magabiztos hozzá, mindig kérdések merültek fel bennem: Jó lesz? Szörnyű lesz?Kínlódni fogok vele? Nem vagyok elég jó ahhoz hogy jól leírjam...
De aztán egy barát unszolására nekiálltam papírra vetni a Csillagtalant mely 2 kötetet foglal magában.Legalább is most így gondolom. Amit megfogok nektek mutatni az a Csillagtalan - Csillagsikoly lesz. Még nincs kész, sőt még az elején járok de úgy gondoltam megosztom a nagy világgal hátha megtetszik valakinek és ha kapom a vissza jelzéseket, az nagy motiváló erővel bírna! :)

Szóval üdvözlök mindenkit a blogomon Lethia Sell vagyok!